Villamoson

Villamoson

Panaszos kis hang: Haza akarok menni! Menjünk haza!…
Csillapító női hang: Majd hazamegyünk. Kicsit később.
Panaszos kis hang: Most menjünk haza, miért nem megyünk haza?…
Csillapító női hang: Előbb elmegyünk megnézni azt a kis alumínium sátrat, amit a múltkor néztünk. Emlékszel…
Panaszos kis hang: Neeem, menjünk haza!… Már biztos valaki kinyitotta.
Csillapító női hang: Gondolod? Múltkor az egyik sarka megrongálódott.
Panaszos kis hang: Melyik?

Ezt a képlékeny agyműködést kérem szépen vissza…

Valamit kezdeni kell…

Valamit kezdeni kell…

Elmém körül keringenek. Sok kemény, éles darab. Túl hosszan ápolgatott tévhitek, nehezen lemarható előítéletek, visszavonhatatlan sértések, alaptalan vádaskodások, mardosó bűntudat, be nem tartott ígéretek, gyáván elhallgatott igazságok, örökre kimondatlanul maradt érzések, szűnni nem akaró hiányérzet…

Van kisebb, könnyebb súlyú is rengeteg. Meggondolatlan kijelentések, ostoba, tapintatlan elszólások, rosszkedvből fakadó gorombáskodás, elfogult, érzéketlen ítélkezés, tudálékos, kioktató megnyilvánulások, üres fogadalmak, félszeg próbálkozások, kudarcok szégyenérzete…

Sorra dobáltam ki őket. Nem könnyű ez, épp elég fáradságos a kidobás maga, örülsz, hogy sikerült, azt hiszed, ezzel lezárhatod. De egyre sűrűbb már a sötét, holt anyag, félő, hogy áthatolhatatlan lesz, elsötétíti az eget, elpusztítja végül, ami él…

Nincs még vége, valamit kezdenem kell az űrszeméttel.