így indult…

Évtizedekig birkóztam magammal, míg végre ilyeneket is írni kezdtem. Későn érő típus vagyok (akkor növök fel, ha meghalok, hehe…). Nem megyek bele, hogy mi akadályozott, csak azt mesélem el, végül miből lett a cserebogár.

Abból lett, hogy indítottam egy inkognitó insta oldalt (nem mertem felvállalni magam, dúlt bennem az önbizalom) és elhatároztam, oda elkezdek írni. 2019. júliusában volt ez.

Két szabályt fektettem le: 1. minden nap írni fogok, akárhogy sikerül (csak van az embernek egy érdekes gondolata naponta…), 2. nem törlök utólag semmit, akkor sem, ha nem tetszik (perfekcionizmusról leszokik…). Kevés kivételtől eltekintve betartottam ezeket.

Voltak verseim korábbról is, nem sok, ezeket is felhasználtam (ha végképp elkerült az ihlet), de többnyire újakat írtam, menet közben. Az insta jellegéből adódott a képek társítása és az is, hogy inkább rövid versek lehetnek. Régóta szeretem a haikut (Fodor Ákos, óó…) , úgyhogy ez is adta magát: ha rövid vers, legyen haiku. Kezdetben ez volt a mankó: naponta, nem baj, ha nem tökéletes, lehetőleg haiku. Fotózni szeretek, a képek sokat segítettek.

Ugorjunk a hepiendre. Belejöttem. Kellett pár hónap hozzá, de egyre élvezetesebb volt, hogy jönnek dolgok, egyre könnyebben, és nem is mind rosszak. Sokszor mintha nem is én irányítanám, csak rajtam keresztül történne… Úgyhogy aztán egészen vérszemet kaptam, írtam hosszabbakat is, prózát is olykor. És végül oda is eljutottam, hogy nem rejtőzködöm (annyira…). Nagy lendületet adott az insta-költőközösség is, fokozatosan megismertem őket, külön világ, nagyon lelkesítő, hogy vannak.

Végül aztán elkészítettem ezt az oldal.