alulnézet

elmúlt és jövendő emlékek
magasvasúton jönnek-mennek
nem szállnak le egyik állomáson se
mosolyognak, néznek kifele
jól érzik magukat ott
néha kinyitják az ablakot
büfékocsiban ülve
poharuk felém emelik
ha integetek nekik

ahogy elmossa

ahogy a valóság partjait csapkodja,
beszivárog a gondolatokba,
ahogy kicsapódnak a történetek,
lecsorognak, bomlasztják a teret,
ingoványosra puhulok, besüppedek,
ahogy elmossa a határokat a képzelet

álomhasadás

álmatlanul vándorolsz az ágyban,
vándorlok alvajárón utánad,
pörgetnek megkattant órajelek,
mire belealszol, felébredek

madárjós

az égen madárraj lebeg
fekete szöveg, titkos írással
kontextusba helyez
ha megértem
hagyom a madarakat
hogy beavassanak
most választ kapok
ki vagy és én ki vagyok
remélem
kitárom karom
ujjaim rovásjelekké nyúlnak
nézlek és tudom
a titkos írás vagyok és
te a megfejtés

koreográfia

lépek – oldalra, majd hátra egyet,
lendül a kéz, tétován intek,
bizonytalan mosolyt küldök a tükörnek,
fejem lebiccen, vállam előregörnyed –
úgy maradok, mereven, belefagyva
egy utolsó szerelmes mozdulatba,
várom a jelt, hogy vége a táncnak,
idegeimen apró vonók ugrálnak,
az idő játszik, lassú dalt hegedül,
figyelek, milyen a táncrend egyedül,
nincs mire várni, hirtelen kapok észbe,
csak én vagyok, én adok jelt, ha vége

rém

beköltözött, itt van valahol közel,
talán nem egészen bent, de nem is kint,
talán a szekrényben, az ajtaja zárva,
nem nézem meg, de nyugalom,
nem tud egészen bejönni, karmai kaparnak,
egész éjjel, minden éjjel, fémes felületen mintha,
inkább kint talán, de nagyon közel, mégis bent,
lyukban, fémdobozban, valahol a falban,
már mindig, minden éjjel, nappal is,
együtt kell vele élni

a szó

volt egy szó, nem akármilyen,
ha nem figyelted meg rendesen,
hasonlított a többihez, de titka volt,
másképpen kellett megfigyelni,
mint a többi szót,
az enyém volt, odaadtam,
titokzatosan mosolyogtam,
tudtam, kincset adok, igazit,
akartam, varázsoljon el téged is,
vártam a hatást, de nem értetted,
magyarázat nem volt az ajándék mellett,
azt hittem, tudod, ezzel érezni kell,
nem gondolni, mint a többivel,
szívemet dermedten eltakartam,
a nem értett szavak meghalnak, tudtam

múlt

zsúfolt jelenemben túl
nagy helyet foglal el a múlt
régi bútordarab, örökölt
nem tölt el több időt
pár évnél sehol
lakásomban körbevándorol
keresi helyét nagymama
fésülködő asztala
rég letűnt élet ráérős sziluettje
leleményesen parcellázott tereimbe
sosem fog beleilleni
de nem enged bennem valami
észérvek nyomásának
félek, mit felszabadítanának,
űr lesz az, nem hely és sosem
lesz mivel betöltenem

kritikus tömeg

először lement rólam a hús,
örömmel nyugtáztam, hisz
ezt akartam, aztán lefoszlottak
egyes gondolatok, maradt is,
érzések csak később tünedeztek
el, de csak mint aki kimarad
egy éjszakára, egyetértettem,
elégedetten figyeltem, mi jön,
mi megy, a fordulópont hirtelen
érkezett, mindent kiüresített

erotika

csuszamlós vágyaidat lovagolod vörös
totemoszlop körül, dobol a szív egyre
gyorsabban, foszlik a test, szerteröpül,
burjánzik vad tobzódással, szívedben
tápra talál ősi tűz, vad élet, valami
véres halál, bőrödön visszhangzik a csók,
gerinced ívén végigszalad, perzselő
érintések puha pontjaidra tapintanak,
mint bódító köd, illan belőled minden
akarat, apró falatokban, pici kortyokban
veszted el önmagad, hasadba marnak,
húsodat harapják villanó fogak, áradó
nedveidbe beleisznak mohó ajakak,
hullámaira emelne, sodorna magával
mámoros rémület, de meghallgattatott
pogány fohászod, totemoszlopod hirtelen
döféssel odaszögez, süvítő célra talál
most, kötött pályára áll a lüktető anyag,
őrült ritmusra vonaglik a mindenség,
középpontja vagy, nincs itt már saját akarat,
megszűnt a vágy is, csak a cél marad,
megállíthatatlanul taszítja az erő, nálad
sokkal hatalmasabb, kegyetlenebb,
boldog megsemmisülésbe ájult lelkedet

magamon kívüli

simogatásom rajtad kezdem
távoli galaxisokba utazom közben
ujjaim fényhúrokon futnak
szívemre csillagközi részecskék záporoznak
tükörbe nézek, elkapom tekintetem
repülő csészealj a fejem
idegen bőrön siklik a kezem

szennyezés

azonosíthatatlan érzések
szennyezik lelkemet:
veszélyes hulladék,
mellékterméke valaminek,
ami rég betöltötte szerepét,
rendes életutat járt be,
aztán távozott, hanyag volt
a hulladékkezelés,
szétszóródott a salak,
már nem tudni mi ez és
pontosan milyen s(z)avak
kellenek a megsemmisítéshez

szövegesen

agyamban a biztosíték kimegy,
ahogy rám borulnak a szavak,
átalakul a díszlet, megváltoznak
a hősök, a mese új fordulatot vesz,
mindent lehet és mindent szabad

lehetséges ok

páratlan számú részecskéd a magyarázat,
egyenként szöknek át, fele plusz egynél,
a kritikus tömeg, olyankor már inkább
odaát vagy és mennek is tovább, sosincs
egyensúly, megállapodás, soha nem érzed,
elsimulsz, mert talán a pontosan egyenlő
állapotban lenne, hogy végre minden megáll

az elkerülhetetlen

megdörzsölöm a szemem
a fénypontokat figyelem
ahogy arrafelé futnak
ahol valami, ami most még
vibráló lehetőség
mégis biztos vége egy útnak
majd egy következő pillanatban
a valóságba berobban

pálya hala(n)dóknak

egyenesnek tűnik eleinte, mintha
egyetlen irányba vezetne, aztán
az alagútba érek, a sötét rám borul,
az út képlékennyé lesz, fordul, mintha
testemhez szabná magát az ösvény,
arra veszi az irányt, amerre én, megy,
ha megyek, s megáll, ha megtorpanok,
útvesztőből igazán fogós ez, úgy fest,
engedelmes, mindent akar, amit akarok,
én döntöm el, merre megyünk, csak ki
tudja, mit keresünk és honnan tudom,
hogy ott vagyunk, ha egyszer odaérünk

rend

józanság
rendet vág
rendet rak
mire észbe kapsz
oda a lom
szíved kong
steril a rend
szívedben
süvít a csend

navigáció

újratervezett törvények feletti siklás
az élet irányába a lélek mentén

kitakart napok

gondoltam, rendes napjaimat
megduplázom, rájuk festek
valami színeset, mondják, nem
illik ezt, mert a mű szent és kell
a tiszteletet, bennem van is,
mindent a műre építek, tudom, kincs,
amit kaptam, keménykötésű élet,
benne teleírt napok, megkapok
mindent, amiből satírozhatok, nincs
bennem más, csak hála és öröm,
köszönöm, alkotó, hogy hagyod,
kedvemre kitakarjak egy-egy napot

zsigeri dolgok

pontosan felidézni
nem megy rég
de szerveim
agyatlanul is
tudják még
hogyan kell
téged szeretni

fogadalom

kicsire figyelek nagy helyett
az élet talán különös fraktál
darabjaiban is egészet mutat
és kis lépések is a távlatok
pontos vonalát rajzolják

manipuláció

más megvilágításba helyezlek,
finomhangolok fényerőt, színeket,
szögeket változtatgatok, egészen
visszataszítóvá alakulsz, tökéletes

sámán

láttam a jövőt, ami nem fog eljönni,
álmot, amit már nem álmodik senki,
aranykort, aminek már emléke is halott,
és istenünket láttam ott, könyörgött,
engedjük be álmatlan álmainkba a jövőt

állandó

kedvence volt a fűzöld,
aztán a rozsdabarna lett,
aztán a napsárga jött,
aztán a tengerkék hódította meg,
szeretett közben orgonalilát,
narancsot és meggypirosat…
mondják, ingatag a természete,
de az igazi, honnan is tudhatnák,
a háttér: az mindig éjfekete

babona

nászom máshol köttetik,
nem vagyok ott, ünnepet
ülnek nélkülem is, dolgom
annyi, hogy legyen nálam
valami régi, amilyen bennem
a vágy, valami új, ahogyan
elkezdek minden napot,
s minden éjszakát, legyen
olyan is, ami kölcsön kapott,
mint ez a földi életem és
legyek szomorú, akárcsak
a messzi kék, ahová elmennél,
de velem már sohase mész

viszonylagos

egymásra futnak,
szembeszegülnek,
összesimulnak,
kereszteződnek,
eltávolodnak,
egybetekerednek,
együtt pusztulnak
az akaratok

újraindítás

rossz gombot
nyomhattunk meg
jönnek a rendszerüzenetek
túl gyorsan kikapcsolódott
ránk csukódott
bennszakadtak dolgok

most valakik
visszaállítják, ami maradt
de csak annyit mondanak
bajos, ahogy leállt
és hogy a hibát
bennünk keresik

próbatétel

ereimben, végzetes hatóanyag,
fut, fut a tél – ha túlélem, mindennél
erősebb leszek tavaszra

váratlan üzenet

csőpostán jön, meglepetésszerűen,
egyenesen be a házig, értetlenül nézem,
de nem tévedés, idézés ez, világosan látszik,
én vagyok a címzett, feladó a szerelem

kiskapu

amortizációmat leírom,
jókora költség,
felborítja a mérleget

ez gyorsítja az amortizációt
még nagyobb költséget írok le,
a mérleg még jobban borul

csődöt jelentek,
új vállalkozásba mentem át magam

biztonságos belépés

kérem, oldja fel
ujjlenyomatával
a feszültségemet

lehetséges ok

páratlan számú részecskéd a magyarázat,
egyenként szöknek át, fele plusz egynél
a kritikus tömeg, olyankor már inkább
odaát vagy és mennek is tovább, sosincs
egyensúly, megállapodás, soha nem érzed,
elsimulsz, mert talán a pontosan egyenlő
állapotban lenne, hogy végre minden megáll 

hisztérikus reggeli ritmus

valami baj van velem
azt hittük, elnövöm, de nem
nem tudom magam hova tenni
ezredszerre se tudok
nem tudok normális lenni
ne mondd, hogy definiáljuk
mi a normális, nem tudom, mi az
de tudom, hogy mi nem
érzem, ha kilengtem
mindenhez hozzácsapódom
kékre-zöldre potyolódom
láthatod, valami baj van velem
azt hittük, elnövöm, de nem

flush

reggelre megtelt
elmém telefonomba
beleürítem

macskaköves életutak

sok mindenre vigyázok, ha lépek,
mások útján ne járjak, elég lesz
a sajátom, az a háromszor három
élet, harmadikkal kezdek, onnan
ugrom át az egyhez, a középsők
még csak derengenek, követem,
ahogy tudom, nem mindig hordom
a szemüvegem, túl sok még a hiba,
nem liba, az ember holtig téved

mindenképpen sehogy

úgy távolodom el, mint
borosüvegből a dugó,
nehezen, de utána sosem
férek többé vissza rendesen

futómantra

felköhögöm
kiköpöm
dühöm

izmaimból kisajtolom
elpárologtatom
bánatom

belélegzem
sejtjeimben szétterjesztem
örömöm

térben, időben, gondolatban

ami térben van, mérhető, túl messze
például, bár az, hogy túl messze, nem
érdekes, csak az számít, hogy itt vagy
nem itt vagy, ami időben van, mérhető,
de nem a rég, a még soká az érdekes,
most vagy nem most vagy, az számít,
ami elmében van, szívben van, az nem
mérhető, mindenhol, mindenkor vagy,
minden számít és érdekes, mérés nincs

kemény mantra

kemény valóság,
majd mindig az,
nincs leányálom,
ha van, nem igaz,
edz az élet,
keményre nevel,
fogcsikorgatva
viselem el,
csalódást is iszom,
kudarcot is eszem,
keményen, kegyetlenül
reménykedem

biztonságos szex

kesztyűink gyengéden
megfogják egymás kezét
maszkjaink szenvedélyes
csókot váltanak
kezeslábasaink tüzes
ölelésben forrnak össze

szeánsz

megidézem magam, éjsötét mágia,
rettegve fonom össze kezem, táncol
az asztallapon, hallom hangomat, hív
és én jövök, ki merészel és miért, visítok,
én, a fúria, én meg iszonyodva meredek
arcomba, nézem ezt az éjjeli ragadozót,
nem tudom, miért hívtam ide, puszta
kíváncsiság vagy cél is volt, ráuszítani
talán valakire, gyilkolja meg a rettegőt,
a médiumot, aki közvetít én és én között

nagy szellem

lehettem volna indián, nevemet
erdő adta volna, hegyek, patakok,
tüzek, ismertem volna a füstjeleket,
követtem volna a vadat –
szenvedéseimben rezzenetlen arccal
elátkoztam volna a sápadtarcúakat

halandzsa

műmadár műtolla
felülborzolva
pitypang pittye
pukkan felette
mosolyod szele hordja szét
ragadd meg a püspökét
lekvár liget a következő
üsse kő

metamorfózis, ahogy a helyzet megkívánja

földi érzékszerveimet illemtudón elteszem,
csápos fülem, öntapadó szemem,
interferentikus nyelveimet beüzemelem

túl sok

a túlzást is túltolom
sokk vagyok a ház
leég magamra vess el
külön ülök ha kurvára
elég ki ég fölött varjakkal
kísért az éj személy
szabta receptben híg adta
nyugalomra nincs benne
mit lehet embert ki-be
kapcsolni például nem

mindent elmondok

igent és nemet
igent vagy nemet
igent sem, nemet sem
semmit sem mondok

paradigmaváltás

most, itt megállsz, egy pillanat,
és a szavak, amiket mondtál,
akár csak magadban, leírtál,
ha csak tenyeredbe is, hagytál
eljutni tudatodig, bár tudtad, mind
valóra válik, mi megfogalmaztatik,
köréd tekerednek és megfojtanak,
kell egy törés, talán a nyakad,
hogy mélybe zuhanjanak, mint a kő,
olvashatatlanná folyjanak, köddé
foszoljanak, kell, hogy veszni hagyd
simulékony mozdulataidat, kitalálj
szavakat megint, talán ugyanezeket,
de amik holnaptól mást jelentenek

ki röpteti a halakat

nézem, ahogy a madarak
lendületesen szelik az eget,
valaki messzire dobta őket,
a hajítás feszes pályáját követi
mindegyik, hűen ahhoz, hogy
mást nem tehet, jobb, ha kitart
és azt reméli, hogy egy véletlen
ütközéstől valamivel, bármivel,
a valóság rácsszerkezetéből
kiszakadhat, mint a halak,
a halakat nem röpteti senki

vége a télnek

szemem lehunyva várom a tavaszt
hallom, hogy a virágok kibomlanak
hallom a levegőben süvítő illatot
tenyeremmel végigsimítom a napot

időháború

kis csaták a napok
nincsenek nyomok
az évek kezdenek
háborút, lehet
nincs is hadüzenet
szőnyegbombázás
indítja a lerohanást
csak úgy békeidőben

káprázat

szövevényt szőni bonyolítani
bonyodalmat fellazítani szálat szál
után, lyukakon könnyedén keresztülbújni
belefonódni képzelt életembe lazán

gyűjtés

vidám pillanatok perselyem,
ha megtelt, feltöröm,
beváltom egy boldog életre