A satírozás bűvölete

A kitakart versnek különös varázsa van. Olvasóként is érdekes, de az igazi élmény, ha te magad (sat)ír(oz)od. A folyamat miatt elsősorban, ami egyfajta transzcendens érzés is lehet, tényleg valamiféle „blackout” (sajnos a magyar elnevezés – kitakart vers vagy satírvers – nem annyira találó, mint az angol, aminek kétértelműsége jól sugallja, mi megy itt végbe).

Adott egy kész szöveg, bármilyen (persze, a mosógép használati utasítása jobban próbára tesz), és ebből a szövegből, miután a „felesleget” kisatírozod vagy eltakarod, összeáll egy másik szöveg. Mintha egy rejtett értelemnek az eredeti szöveg mögül átszivárgó üzenete lenne, ami a megmaradó szavakban ölt testet.

A legizgalmasabb a satírvers születésének pillanata. Magam elé teszem a szöveget, de még fogalmam sincs, mi lesz belőle. Pásztázom az írást, olvasom a szavakat, de nem hagyom, hogy a szöveg értelme eljusson a tudatomig. Csak annyira merülök bele – bokáig –, hogy a szavak értelmét felfogjam. Derékig, állig, teljesen nem szabad – mondatok, szövegrészek, teljes szöveg értelme már elsodorna.

Azért nem merülhetek el a szövegben, mert figyelnem kell közben, hogy mi történik a szavakkal: a rejtett üzenet hordozóinak ki kell emelkedniük. Sztereogramhoz tudnám hasonlítani. Nézed az egészében értelmetlen mintázatot, de úgy, hogy nem a képre fókuszálsz (mögé szoktam nézni), s akkor egyszerre csak jön az átalakulás: a mintából fényesen kiemelkedik a rejtőzködő térbeli látvány.

Mint a sztereogramhoz, itt is a megszokottól eltérő erőfeszítés szükséges. Az elméd szokásos működését, hogy ott élesíted a képet, ahol a látvány látható, ki kell játszani. Kikapcsolod agyad bejáratott érzékelési metódusát és a szavak „mögé” figyelsz, anélkül, hogy a szöveg értelmét felfognád. Ezért találó a blackout kifejezés – kifeketítést, elsötétítést jelent, de egyben ájulást, eszméletvesztést is.

Ha sikerül a trükk, akkor a szavak halmazából egyszerre csak előfénylik a satírversed. Egy kis hétköznapi csoda.