Volt ma egy utam a Bosnyák tér környékére, igencsak retró környezet. Az alaphangot már a buszon, a Thököly útra kibámulva, megadja egy fura terasz – szarvasagancs trófeák koponyával és összezsúfolt kacatok. Beindul a találgatás a fejemben, milyen lehet a sötét kis lakás, aminek a teraszára kiszorultak ezek a tárgyak és jönnek is a True Detective első évad asszociációk.

Ismerős a nyomasztás, ahogy ezután elkezdem figyelni az asszociációimra hajazó helyszíneket. Csak úgy tapad tekintetem egyik pusztulatról a másikra, keresni se kell, mindent észreveszek, ami lehangoló az utamba kerül. Újabban (értsd. elmúlt másfél-két év) szeretek lubickolni a negativitásban, úgyhogy könnyedén ráhangolódom a romlás életérzésre és elhatározom, gyalog jövök visszafelé, hogy fotózni tudjak. Összeáll a fejemben egy napi kollázs projekt gondolata, amivel majd felélesztem a tavaly épp csak megkezdett és két remekmű után elült kollázsművészeti pályafutásomat.

És gyalogolok aztán és gyűlik az anyag szépen. Lefotózok mindent, vígan üzemelő optika bejárata fölött omlófélben levő balkontól a Bázis Italbolt egymást támogató vendégeit ábrázoló, egyszerű, de annál kifejezőbb rajzzal dekorált bejáratán át, amire a félhomályos helyiségből felharsanó erőteljes krákogás hívja fel a figyelmemet, egészen a préselt lemezzel bedeszkázott, jobb napokat látott presszó és klub ajtaja fölött minden péntek este 9-től éjjel 2-ig karaokét hirdető feliratig, ami nemrég még tán lázba hozta a gőzt kiengedni vágyókat, de a karaoke ezen a héten bizonyára elmarad, ahogy félbemaradt telni az idő is errefelé vagy épp ellenkezőleg, elfutott és a világ maradt itt nekünk félbe.

Lekapok egy üres telket, a külvárosi romantika két ház közé ékelt csendes szigete, ahogy szelíden leng rajta a parlagfű, aztán továbblépek és szembejön velem valaki, egy nehezen besorolható férfi, nem különösebben rosszarcú, de kétes, végül is mit téblábol errefelé egy szerdai napon kora délutáni órában, nincs ennek rendes munkahelye? De újdonsült művészeti projektem egyelőre nem terjed ki emberekre, úgyhogy nem érdekel az illető, futólag pillantok rá és haladok napi témám következő helyszíne felé.

Ahogy elsietek mellette, halkan mond nekem valamit, nem kivehető, hogy mit. De nem erősködik, nem ismétli meg, amikor reakció nélkül elmegyek mellette, úgyhogy alig tudatosuló, futó gondolattal elkönyvelem, hogy mindegy, mit mondott, talán türelmi zónában ácsorgó prostinak nézett, mi másért állnék egy üres telek előtt egy szerdai napon kora délutáni órában, és jelezte, hogy érdekli az ajánlatom.

Pár száz méter és néhány újabb díszlet megörökítése után egy szembejövő járókelő mosolya kicsit kizökkent a projekt-hangulatból és ahogy szünetet tartok a micsoda vidék, micsoda ócska vidék dagonyázásban, furcsán konkrét hiányérzet tör rám. Végignézek magamon és hirtelen beüt, hogy nincs meg a kardigánom, amit a táskámon átvetve vittem. Kedvencem az a ruhadarab. Ó, hogy a… másfél órája úton vagyok, hol a fenében keressem, hol hagyhattam el… Jó esetben a boltban maradt, ahova a rendelésemért mentem, oda visszamehetek. De elég reménytelen, bárhol elhullathattam útközben, amennyire lefoglalt a világfájdalom, nem vettem volna észre már egy órával ezelőtt sem, hogy elveszett.

Ahogy tétován elindulok visszafelé, eszembe jut. A kétes alak. A suttogó. Jaj, mekkora idióta vagy! Még hogy ki akart kezdeni veled. Csak szólt, te beképzelt liba, hogy elhullattad a ruhádat! Szépen, csendesen szólt. Aztán látta, hogy játszod a süketet és hagyta, menj csak. Rohanok vissza, pontosan tudom, hová. És ott a kardigán a földön, semmi baja, össze se piszkolódott. Az üres teleknél, ahol azt hittem, hogy azt hitte, hogy strichelek. Nem lesz ma ócska vidék kollázs, vigyorgok. Nem olyan ócska ez a vidék.

Volt ma egy utam a Bosnyák tér környékére, igencsak retró környezet. Az alaphangot már a buszon, a Thököly útra kibámulva, megadja egy fura terasz – szarvasagancs trófeák koponyával és összezsúfolt kacatok. Beindul a találgatás a fejemben, milyen lehet a sötét kis lakás, aminek a teraszára kiszorultak ezek a tárgyak és jönnek is a True Detective első évad asszociációk.

Ismerős a nyomasztás, ahogy ezután elkezdem figyelni az asszociációimra hajazó helyszíneket. Csak úgy tapad tekintetem egyik pusztulatról a másikra, keresni se kell, mindent észreveszek, ami lehangoló az utamba kerül. Újabban (értsd. elmúlt másfél-két év) szeretek lubickolni a negativitásban, úgyhogy könnyedén ráhangolódom a romlás életérzésre és elhatározom, gyalog jövök visszafelé, hogy fotózni tudjak. Összeáll a fejemben egy napi kollázs projekt gondolata, amivel majd felélesztem a tavaly épp csak megkezdett és két remekmű után elült kollázsművészeti pályafutásomat.

És gyalogolok aztán és gyűlik az anyag szépen. Lefotózok mindent, vígan üzemelő optika bejárata fölött omlófélben levő balkontól a Bázis Italbolt egymást támogató vendégeit ábrázoló, egyszerű, de annál kifejezőbb rajzzal dekorált bejáratán át, amire a félhomályos helyiségből felharsanó erőteljes krákogás hívja fel a figyelmemet, egészen a préselt lemezzel bedeszkázott, jobb napokat látott presszó és klub ajtaja fölött minden péntek este 9-től éjjel 2-ig karaokét hirdető feliratig, ami nemrég még tán lázba hozta a gőzt kiengedni vágyókat, de a karaoke ezen a héten bizonyára elmarad, ahogy félbemaradt telni az idő is errefelé vagy épp ellenkezőleg, elfutott és a világ maradt itt nekünk félbe.

Lekapok egy üres telket, a külvárosi romantika két ház közé ékelt csendes szigete, ahogy szelíden leng rajta a parlagfű, aztán továbblépek és szembejön velem valaki, egy nehezen besorolható férfi, nem különösebben rosszarcú, de kétes, végül is mit téblábol errefelé egy szerdai napon kora délutáni órában, nincs ennek rendes munkahelye? De újdonsült művészeti projektem egyelőre nem terjed ki emberekre, úgyhogy nem érdekel az illető, futólag pillantok rá és haladok napi témám következő helyszíne felé.

Ahogy elsietek mellette, halkan mond nekem valamit, nem kivehető, hogy mit. De nem erősködik, nem ismétli meg, amikor reakció nélkül elmegyek mellette, úgyhogy alig tudatosuló, futó gondolattal elkönyvelem, hogy mindegy, mit mondott, talán türelmi zónában ácsorgó prostinak nézett, mi másért állnék egy üres telek előtt egy szerdai napon kora délutáni órában, és jelezte, hogy érdekli az ajánlatom.

Pár száz méter és néhány újabb díszlet megörökítése után egy szembejövő járókelő mosolya kicsit kizökkent a projekt-hangulatból és ahogy szünetet tartok a micsoda vidék, micsoda ócska vidék dagonyázásban, furcsán konkrét hiányérzet tör rám. Végignézek magamon és hirtelen beüt, hogy nincs meg a kardigánom, amit a táskámon átvetve vittem. Kedvencem az a ruhadarab. Ó, hogy a… másfél órája úton vagyok, hol a fenében keressem, hol hagyhattam el… Jó esetben a boltban maradt, ahova a rendelésemért mentem, oda visszamehetek. De elég reménytelen, bárhol elhullathattam útközben, amennyire lefoglalt a világfájdalom, nem vettem volna észre már egy órával ezelőtt sem, hogy elveszett.

Ahogy tétován elindulok visszafelé, eszembe jut. A kétes alak. A suttogó. Jaj, mekkora idióta vagy! Még hogy ki akart kezdeni veled. Csak szólt, te beképzelt liba, hogy elhullattad a ruhádat! Szépen, csendesen szólt. Aztán látta, hogy játszod a süketet és hagyta, menj csak. Rohanok vissza, pontosan tudom, hová. És ott a kardigán a földön, semmi baja, össze se piszkolódott. Az üres teleknél, ahol azt hittem, hogy azt hitte, hogy strichelek. Nem lesz ma ócska vidék kollázs, vigyorgok. Nem olyan ócska ez a vidék.