Sámánok feljegyzései

Sámánok feljegyzései

Valóságaikat hártyaszerű membrán veszi körül, átszakíthatatlan képződmény, ami pusztán amiatt ilyen erős, hogy szinte végtelenül rugalmas. Egy-egy valóság így rendkívül tágulékony, kitörni belőle, átszakítani magad egy másikba lehetetlen. Frontális megközelítéssel, nevezzük így, akármilyen erővel száguldasz neki a membránnak, az hozzád idomul, még csak nem is érzel ellenállást. A valóság egyszerűen hozzátágul az aktuális pozíciódhoz, kitörési próbálkozásod kudarcát is csak abból ismered fel, hogy még mindig abban vagy benne, amiben voltál.

Létezik egy mód az áthatolásra, amit csak beavatottak ismernek, azon kevesek, akiknek vérvonalán generációról generációra száll a titkos tanítás. A sejtek harántirányú lavírozása ez, ami kicselezi a membrán végtelenül finom szövetét, valamiféle intuitív szublimáció. Saját tested részecskéit átsiklatod a membrán szálai között, sosem egyenesen nekiirányítva őket a szálak közti réseknek, hanem oldalról csusszanva át, mindig ráérezve a nulla ellenállás irányára. Sejtszintű képesség ez, amit minden egyes sejtedben mesteri szintre kell fejlesztened. Minden sejtednek át kell jutnia, különben a membránba gubancolódsz és gyorsan beleépülsz, amiből aztán se kilépés, se visszatérés nincs többé.

Hétköznapi hiperventilláció

Hétköznapi hiperventilláció

Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a vonat műszaki okok miatt két-három percet állni fog. Leáll a motor, a hirtelen csend meglepő. Érdekes, induláskor még voltak mások is, nem vettem észre, hogy leszálltak. Furcsa, hogy így eltűnnek. Azért valahol a vonaton biztos vannak még, elvégre a hang kedves utasokhoz beszélt, igen, többes számban…

Két-három perc. Nem vészes. De kettő vagy három? Ha ez ilyen bizonytalan, akkor lehet több is, nem? Biztos ő se tudja. Elromlott, ki tudja, mikor javul meg. De akkor mondhatta volna, hogy kedves utasaink, állni fogunk. Ne találgassák, hogy két vagy három percet, majd szólok, ha tudom. De az is lehet, kedves utasaink, hogy sose fogom megtudni és nem szólok…

Fülelek, hátha hallok valamit kintről. Másokkal talán történik valami, ha velem nem is. Jó, hogy vannak mások is. Ha nem is ebben a kocsiban. Mert vannak, biztos vannak. Nincs mozgás. Kifelé meredek, a sötét ablakban csak a tükörképem. Valami fénynek lennie kéne… már ha ez egy állomás. Vagy nyílt pályán állunk? De hol? Akkor kiszállni se lehet, hova mennék…

A hang nem szól, tényleg nyugtalanító. Mennyi telhetett el?… Lehet tíz perc is már. Vagy több, nem néztem az órát, de sokkal többnek tűnik két-három percnél. Miért nem mond semmit? Még mindig nem tudja? És ha nem tudják megjavítani? Küldenek pótlóbuszt? Vagy csak szólnak, hogy szálljunk le? Mikor derül ez ki? Meddig várjak?…

Miért pont most kell ennek történnie… miért pont velem? Mit csináljak, ha nem lesz pótlóbusz? Itt, a semmi közepén. Induljak el gyalog? Mi mást tehetnék… De egyedül? Vagy társuljak valakivel? De mi van, ha mégis leszállt mindenki és csak én vagyok a vonaton, sehol nem látok senkit… Hogy jutok haza egyedül, gyalog, éjszaka a sínek mentén?…

Menjek a síneken? Elüthet egy vonat. Vagy távolodjak el, épp csak annyira, hogy azért még lássam, merre halad? Csak hát töltés, bozót, árok, bármi lehet, kificamíthatom a bokám, meg se találnak a bozótban, a holttestemet is csak hetek múlva, amikor már oszlásnak…

Kedves utasaink, a vonat továbbindul, köszönjük türelmüket!

Utolsó belövés

Utolsó belövés

Érzem, világosan érzem, hogy itt van, most jött el a pillanat, amikor abbahagyom. Sosem tudtam pusztán racionális meggondolásból magamra kényszeríteni egy döntést, nekem mindent ki kell futtatnom egészen, valami zsigeri bizonyosságig, amíg a gyomromban nem érzem, hogy nincs más lehetőség, mint abbahagyni, továbblépni, bármi jön utána. A narancslé undorítóan habos, zavaros, túl édes és szottyos lerakódást hagy a pohár falán. A krumpli ízetlen, száraz a számban, ahogy sóst remélve rágom egyik kis hasábot a másik után. A halas szendvics, a kedvencem, furcsán puha, mállós, egy rétege, mint levedlett bőr, ott ragad a doboz belsejében. Enyhén émelyegve elfogyasztok mindent. Aztán helyére viszem a tálcát és különös elégedettséggel elindulok haza. Szabad vagyok. Többet sosem eszem a mekiben.

Mackó

Mackó

Elindulok lefelé. Tudom, merre járok, mert a kellemetlen házmesteri üzenetek közt, a koszlott ablakpárkányon elfeledett félszemű mackóm álldogál, kitárt karja fekete ölelésre hív. „Mi a fenéért is megyek le ide?”, de a lábam csak visz. „Állj már le, ez a hely dohos, omladozik, egészségtelen, egy vagyon lenne a tatarozása!„, de csak megyek. Helyszíni szemlét kell tartani, lehet, hogy nem is olyan rossz a helyzet, lehet, hogy egy tisztasági festés is csodát tenne. „Csak a mackó, az a baljós kis dög ne lenne odalent…

Gyorsulás

Gyorsulás

A pálya végéhez egész közel végül elvesztem az uralmamat a jármű fölött. Túl hosszan gyorsultam, nyomtam a gázt, soha a féket, éberen meredtem az útra, sose pihentem, várható volt a megroppanás. Jön is, könnyeimen darabokra törik a láthatár, célt vesztett agyamból kihull minden indok, pár pillanatra behunyom a szemem és elengedem a kormányt, elsodrom a pálya szélét jelölő határidőket, felborítom a megállapodásokat, repülnek a szerződéses feltételek, csörömpölve gurulnak az emlékeztetők, egyik megbízót is elgázolom, a többieknek sikerül fedezékbe rohanniuk, én viszont még mindig pörgök, kezem, lábam kalimpálva keres egy vészféket, kikapcsolás gombot, ajtónyitót, hogy kiugorjak, hátha van még esély megúszni pár töréssel, csúnya sérüléssel, de élve.