Érzem, világosan érzem, hogy itt van, most jött el a pillanat, amikor abbahagyom. Sosem tudtam pusztán racionális meggondolásból magamra kényszeríteni egy döntést, nekem mindent ki kell futtatnom egészen, valami zsigeri bizonyosságig, amíg a gyomromban nem érzem, hogy nincs más lehetőség, mint abbahagyni, továbblépni, bármi jön utána. A narancslé undorítóan habos, zavaros, túl édes és szottyos lerakódást hagy a pohár falán. A krumpli ízetlen, száraz a számban, ahogy sóst remélve rágom egyik kis hasábot a másik után. A halas szendvics, a kedvencem, furcsán puha, mállós, egy rétege, mint levedlett bőr, ott ragad a doboz belsejében. Enyhén émelyegve elfogyasztok mindent. Aztán helyére viszem a tálcát és különös elégedettséggel elindulok haza. Szabad vagyok. Többet sosem eszem a mekiben.
