Hétköznapi hiperventilláció

Hétköznapi hiperventilláció

Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a vonat műszaki okok miatt két-három percet állni fog. Leáll a motor, a hirtelen csend meglepő. Érdekes, induláskor még voltak mások is, nem vettem észre, hogy leszálltak. Furcsa, hogy így eltűnnek. Azért valahol a vonaton biztos vannak még, elvégre a hang kedves utasokhoz beszélt, igen, többes számban…

Két-három perc. Nem vészes. De kettő vagy három? Ha ez ilyen bizonytalan, akkor lehet több is, nem? Biztos ő se tudja. Elromlott, ki tudja, mikor javul meg. De akkor mondhatta volna, hogy kedves utasaink, állni fogunk. Ne találgassák, hogy két vagy három percet, majd szólok, ha tudom. De az is lehet, kedves utasaink, hogy sose fogom megtudni és nem szólok…

Fülelek, hátha hallok valamit kintről. Másokkal talán történik valami, ha velem nem is. Jó, hogy vannak mások is. Ha nem is ebben a kocsiban. Mert vannak, biztos vannak. Nincs mozgás. Kifelé meredek, a sötét ablakban csak a tükörképem. Valami fénynek lennie kéne… már ha ez egy állomás. Vagy nyílt pályán állunk? De hol? Akkor kiszállni se lehet, hova mennék…

A hang nem szól, tényleg nyugtalanító. Mennyi telhetett el?… Lehet tíz perc is már. Vagy több, nem néztem az órát, de sokkal többnek tűnik két-három percnél. Miért nem mond semmit? Még mindig nem tudja? És ha nem tudják megjavítani? Küldenek pótlóbuszt? Vagy csak szólnak, hogy szálljunk le? Mikor derül ez ki? Meddig várjak?…

Miért pont most kell ennek történnie… miért pont velem? Mit csináljak, ha nem lesz pótlóbusz? Itt, a semmi közepén. Induljak el gyalog? Mi mást tehetnék… De egyedül? Vagy társuljak valakivel? De mi van, ha mégis leszállt mindenki és csak én vagyok a vonaton, sehol nem látok senkit… Hogy jutok haza egyedül, gyalog, éjszaka a sínek mentén?…

Menjek a síneken? Elüthet egy vonat. Vagy távolodjak el, épp csak annyira, hogy azért még lássam, merre halad? Csak hát töltés, bozót, árok, bármi lehet, kificamíthatom a bokám, meg se találnak a bozótban, a holttestemet is csak hetek múlva, amikor már oszlásnak…

Kedves utasaink, a vonat továbbindul, köszönjük türelmüket!

Torzók a vonatról

Torzók a vonatról

Amikor egy nehéz helyzet megoldódik, de egy ideig még csapdákról mélázol utána…

A férfi feláll, leveszi a kabátját, hosszában precízen összehajtogatja és elegánsan felemeli. Az ülések fölötti tárolóba helyezné, de két bőröndje kitölti már. Odalra lehetne terjeszkedni, másik ülés fölé, de biztos jönnek oda is és mindenki sok csomaggal utazik. Forgolódik égnek emelt kabáttal, az utasok figyelnek. Tétován kettéhajtja keresztben is, kevésbé pedáns, de kisebb. A helyzet rosszabb, így is csak oldalt férne el, de kirúgná magát, tán le is ugorna a tartóról. A közönség pont erre számít, tapintható a várakozás. Ő is érzi, látom a háta feszülésén. Izgulok, gyorsan szülessen megoldás. Hirtelen elszánja magát, résnyire széthúzza két nagy csomagját és a kettő közé durván begyömöszöli a kabátot. Elvek oda, de megmenekültünk.

Amikor arra a következtetésre jutsz, hogy nem kell mindent megkönnyíteni…

A fiú fent ül a vonaton, a lány lent áll a peronon. Mindketten telefonon beszélnek. Nem hallok külső hangokat, zenét hallgatok, de felfigyelek a jelenetre, láttam őket pár perce együtt és furcsállom, hogy az elválás előtti percekben nem egymással foglalkoznak. Aztán egy gesztusból rájövök, hogy egymással beszélnek. Hirtelen nem is tudom, mit érzek… mert micsoda praktikus megoldás… de… azért… hát… Fel kell idéznem, hogy van ez a fejemben. Vonatablak lehúz, egymást néz, nyújtózkodva egymás kezét fog, rohan a vonat mellett, integet vadul. Fura lenne, rohanni fülhöz tapasztott készülékkel és szerelmed közben telefonon hallgatja a lihegésedet.

Amikor egyedül utazol és félted a csomagodat…

Püspökladányban
hosszú perceket
állva menetrendeket
bújva megtervezek
időt és körülményeket,
hogy majd Sáp és
Berettyóújfalu között
a mosdóba kimegyek.

Amikor a fedés nem tökéletes és nem tudod nem továbbgondolni… (kalauzcsere határátkelőnél)

Platina póthaj messze lendül, árulkodik,
a kalauz kisasszony, bizony,
valóságshow-ról álmodik.

Amikor a senkiföldjén várakozva megáll az idő…

A vonat áll a határ előtti utolsó állomáson.
Belföldi utasok leszállnak, nemzetköziek maradnak.
Ha szól valaki, csakis suttogva, megilletődve.

Amikor a magyar határőr szúrós tekintete… („transz sokkterápiával” módszer a „Haladó technikák gyakorló hipnotizőröknek” kézikönyvből)

– A személyit – mordul az egyenruhás, amikor zavaromban a vonatjegyet nyújtom.
– Személyit, p-persze… – hebegem. Micsoda marha vagyok! Hogy foglalkozna ez a komoly határúr vonatjegyekkel!…

Amikor a román határőr bűbájos tekintete… („transz csábítással” módszer a „Haladó technikák gyakorló hipnotizőröknek” kézikönyvből)

A határőr arcok és képek összevetésének mestere. Tekintete szelíd, figyelmes. Mindegyikünk szemébe meghitten belenéz.
Szomjazom helyeslését, de mintha csalódást okozna neki, hogy valóban én vagyok az igazolványképen.

Amikor mosolyogva figyelsz valami szívmelengetőt és hirtelen bevillan, hogy mi minden sülhet el balul… 

Az állomás kutyái hárman vannak.
Együtt rohannak, együtt ugatnak.
Övék a placc, haverok. Elválaszthatatlanok.
Semmitől nem félnek, veszélyesen élnek,
boldogok minden nap.
Istenem, csak vonat elé ne fussanak.

Amikor mindig biztosra akarsz menni és ez már kóros…

Mozdonycsere, húsz perce áll a vonat az állomáson. Jobbra üres vágányok, rozsdás vagonok. Balra az állomásépület, azt bámulom unottan. Lassan elindulunk. Fejem a szemben ülő utaséval egyszerre fordul rögtön jobbra, a másik ablak felé. Meg kell bizonyosodni, hogy a szem nem csal, tényleg a vonat indul, nem az állomásépület.

Amikor a leghosszabb vonatút is véget ér és bágyadt örömöd búcsúindulót fakaszt, de sajnálod is, hogy vége ennek az időn kívüli állapotnak, amivel csak túl hosszú utak és betegségek tudnak megajándékozni…

Kis vonat
messze jár,
csak három kocsi,
de nemzetközi,
benne mi, utasok,
nagy család,
éljen a MÁV!