Amikor egy nehéz helyzet megoldódik, de egy ideig még csapdákról mélázol utána…

A férfi feláll, leveszi a kabátját, hosszában precízen összehajtogatja és elegánsan felemeli. Az ülések fölötti tárolóba helyezné, de két bőröndje kitölti már. Odalra lehetne terjeszkedni, másik ülés fölé, de biztos jönnek oda is és mindenki sok csomaggal utazik. Forgolódik égnek emelt kabáttal, az utasok figyelnek. Tétován kettéhajtja keresztben is, kevésbé pedáns, de kisebb. A helyzet rosszabb, így is csak oldalt férne el, de kirúgná magát, tán le is ugorna a tartóról. A közönség pont erre számít, tapintható a várakozás. Ő is érzi, látom a háta feszülésén. Izgulok, gyorsan szülessen megoldás. Hirtelen elszánja magát, résnyire széthúzza két nagy csomagját és a kettő közé durván begyömöszöli a kabátot. Elvek oda, de megmenekültünk.

Amikor arra a következtetésre jutsz, hogy nem kell mindent megkönnyíteni…

A fiú fent ül a vonaton, a lány lent áll a peronon. Mindketten telefonon beszélnek. Nem hallok külső hangokat, zenét hallgatok, de felfigyelek a jelenetre, láttam őket pár perce együtt és furcsállom, hogy az elválás előtti percekben nem egymással foglalkoznak. Aztán egy gesztusból rájövök, hogy egymással beszélnek. Hirtelen nem is tudom, mit érzek… mert micsoda praktikus megoldás… de… azért… hát… Fel kell idéznem, hogy van ez a fejemben. Vonatablak lehúz, egymást néz, nyújtózkodva egymás kezét fog, rohan a vonat mellett, integet vadul. Fura lenne, rohanni fülhöz tapasztott készülékkel és szerelmed közben telefonon hallgatja a lihegésedet.

Amikor egyedül utazol és félted a csomagodat…

Püspökladányban
hosszú perceket
állva menetrendeket
bújva megtervezek
időt és körülményeket,
hogy majd Sáp és
Berettyóújfalu között
a mosdóba kimegyek.

Amikor a fedés nem tökéletes és nem tudod nem továbbgondolni… (kalauzcsere határátkelőnél)

Platina póthaj messze lendül, árulkodik,
a kalauz kisasszony, bizony,
valóságshow-ról álmodik.

Amikor a senkiföldjén várakozva megáll az idő…

A vonat áll a határ előtti utolsó állomáson.
Belföldi utasok leszállnak, nemzetköziek maradnak.
Ha szól valaki, csakis suttogva, megilletődve.

Amikor a magyar határőr szúrós tekintete… („transz sokkterápiával” módszer a „Haladó technikák gyakorló hipnotizőröknek” kézikönyvből)

– A személyit – mordul az egyenruhás, amikor zavaromban a vonatjegyet nyújtom.
– Személyit, p-persze… – hebegem. Micsoda marha vagyok! Hogy foglalkozna ez a komoly határúr vonatjegyekkel!…

Amikor a román határőr bűbájos tekintete… („transz csábítással” módszer a „Haladó technikák gyakorló hipnotizőröknek” kézikönyvből)

A határőr arcok és képek összevetésének mestere. Tekintete szelíd, figyelmes. Mindegyikünk szemébe meghitten belenéz.
Szomjazom helyeslését, de mintha csalódást okozna neki, hogy valóban én vagyok az igazolványképen.

Amikor mosolyogva figyelsz valami szívmelengetőt és hirtelen bevillan, hogy mi minden sülhet el balul… 

Az állomás kutyái hárman vannak.
Együtt rohannak, együtt ugatnak.
Övék a placc, haverok. Elválaszthatatlanok.
Semmitől nem félnek, veszélyesen élnek,
boldogok minden nap.
Istenem, csak vonat elé ne fussanak.

Amikor mindig biztosra akarsz menni és ez már kóros…

Mozdonycsere, húsz perce áll a vonat az állomáson. Jobbra üres vágányok, rozsdás vagonok. Balra az állomásépület, azt bámulom unottan. Lassan elindulunk. Fejem a szemben ülő utaséval egyszerre fordul rögtön jobbra, a másik ablak felé. Meg kell bizonyosodni, hogy a szem nem csal, tényleg a vonat indul, nem az állomásépület.

Amikor a leghosszabb vonatút is véget ér és bágyadt örömöd búcsúindulót fakaszt, de sajnálod is, hogy vége ennek az időn kívüli állapotnak, amivel csak túl hosszú utak és betegségek tudnak megajándékozni…

Kis vonat
messze jár,
csak három kocsi,
de nemzetközi,
benne mi, utasok,
nagy család,
éljen a MÁV!