Kis lecke

Kis lecke

Volt ma egy utam a Bosnyák tér környékére, igencsak retró környezet. Az alaphangot már a buszon, a Thököly útra kibámulva, megadja egy fura terasz – szarvasagancs trófeák koponyával és összezsúfolt kacatok. Beindul a találgatás a fejemben, milyen lehet a sötét kis lakás, aminek a teraszára kiszorultak ezek a tárgyak és jönnek is a True Detective első évad asszociációk.

Ismerős a nyomasztás, ahogy ezután elkezdem figyelni az asszociációimra hajazó helyszíneket. Csak úgy tapad tekintetem egyik pusztulatról a másikra, keresni se kell, mindent észreveszek, ami lehangoló az utamba kerül. Újabban (értsd. elmúlt másfél-két év) szeretek lubickolni a negativitásban, úgyhogy könnyedén ráhangolódom a romlás életérzésre és elhatározom, gyalog jövök visszafelé, hogy fotózni tudjak. Összeáll a fejemben egy napi kollázs projekt gondolata, amivel majd felélesztem a tavaly épp csak megkezdett és két remekmű után elült kollázsművészeti pályafutásomat.

És gyalogolok aztán és gyűlik az anyag szépen. Lefotózok mindent, vígan üzemelő optika bejárata fölött omlófélben levő balkontól a Bázis Italbolt egymást támogató vendégeit ábrázoló, egyszerű, de annál kifejezőbb rajzzal dekorált bejáratán át, amire a félhomályos helyiségből felharsanó erőteljes krákogás hívja fel a figyelmemet, egészen a préselt lemezzel bedeszkázott, jobb napokat látott presszó és klub ajtaja fölött minden péntek este 9-től éjjel 2-ig karaokét hirdető feliratig, ami nemrég még tán lázba hozta a gőzt kiengedni vágyókat, de a karaoke ezen a héten bizonyára elmarad, ahogy félbemaradt telni az idő is errefelé vagy épp ellenkezőleg, elfutott és a világ maradt itt nekünk félbe.

Lekapok egy üres telket, a külvárosi romantika két ház közé ékelt csendes szigete, ahogy szelíden leng rajta a parlagfű, aztán továbblépek és szembejön velem valaki, egy nehezen besorolható férfi, nem különösebben rosszarcú, de kétes, végül is mit téblábol errefelé egy szerdai napon kora délutáni órában, nincs ennek rendes munkahelye? De újdonsült művészeti projektem egyelőre nem terjed ki emberekre, úgyhogy nem érdekel az illető, futólag pillantok rá és haladok napi témám következő helyszíne felé.

Ahogy elsietek mellette, halkan mond nekem valamit, nem kivehető, hogy mit. De nem erősködik, nem ismétli meg, amikor reakció nélkül elmegyek mellette, úgyhogy alig tudatosuló, futó gondolattal elkönyvelem, hogy mindegy, mit mondott, talán türelmi zónában ácsorgó prostinak nézett, mi másért állnék egy üres telek előtt egy szerdai napon kora délutáni órában, és jelezte, hogy érdekli az ajánlatom.

Pár száz méter és néhány újabb díszlet megörökítése után egy szembejövő járókelő mosolya kicsit kizökkent a projekt-hangulatból és ahogy szünetet tartok a micsoda vidék, micsoda ócska vidék dagonyázásban, furcsán konkrét hiányérzet tör rám. Végignézek magamon és hirtelen beüt, hogy nincs meg a kardigánom, amit a táskámon átvetve vittem. Kedvencem az a ruhadarab. Ó, hogy a… másfél órája úton vagyok, hol a fenében keressem, hol hagyhattam el… Jó esetben a boltban maradt, ahova a rendelésemért mentem, oda visszamehetek. De elég reménytelen, bárhol elhullathattam útközben, amennyire lefoglalt a világfájdalom, nem vettem volna észre már egy órával ezelőtt sem, hogy elveszett.

Ahogy tétován elindulok visszafelé, eszembe jut. A kétes alak. A suttogó. Jaj, mekkora idióta vagy! Még hogy ki akart kezdeni veled. Csak szólt, te beképzelt liba, hogy elhullattad a ruhádat! Szépen, csendesen szólt. Aztán látta, hogy játszod a süketet és hagyta, menj csak. Rohanok vissza, pontosan tudom, hová. És ott a kardigán a földön, semmi baja, össze se piszkolódott. Az üres teleknél, ahol azt hittem, hogy azt hitte, hogy strichelek. Nem lesz ma ócska vidék kollázs, vigyorgok. Nem olyan ócska ez a vidék.

Kis lecke

Lecke

Volt ma egy utam a Bosnyák tér környékére, igencsak retró környezet. Az alaphangot már a buszon, a Thököly útra kibámulva, megadja egy fura terasz – szarvasagancs trófeák koponyával és összezsúfolt kacatok. Beindul a találgatás a fejemben, milyen lehet a sötét kis lakás, aminek a teraszára kiszorultak ezek a tárgyak és jönnek is a True Detective első évad asszociációk.

Ismerős a nyomasztás, ahogy ezután elkezdem figyelni az asszociációimra hajazó helyszíneket. Csak úgy tapad tekintetem egyik pusztulatról a másikra, keresni se kell, mindent észreveszek, ami lehangoló az utamba kerül. Újabban (értsd. elmúlt másfél-két év) szeretek lubickolni a negativitásban, úgyhogy könnyedén ráhangolódom a romlás életérzésre és elhatározom, gyalog jövök visszafelé, hogy fotózni tudjak. Összeáll a fejemben egy napi kollázs projekt gondolata, amivel majd felélesztem a tavaly épp csak megkezdett és két remekmű után elült kollázsművészeti pályafutásomat.

És gyalogolok aztán és gyűlik az anyag szépen. Lefotózok mindent, vígan üzemelő optika bejárata fölött omlófélben levő balkontól a Bázis Italbolt egymást támogató vendégeit ábrázoló, egyszerű, de annál kifejezőbb rajzzal dekorált bejáratán át, amire a félhomályos helyiségből felharsanó erőteljes krákogás hívja fel a figyelmemet, egészen a préselt lemezzel bedeszkázott, jobb napokat látott presszó és klub ajtaja fölött minden péntek este 9-től éjjel 2-ig karaokét hirdető feliratig, ami nemrég még tán lázba hozta a gőzt kiengedni vágyókat, de a karaoke ezen a héten bizonyára elmarad, ahogy félbemaradt telni az idő is errefelé vagy épp ellenkezőleg, elfutott és a világ maradt itt nekünk félbe.

Lekapok egy üres telket, a külvárosi romantika két ház közé ékelt csendes szigete, ahogy szelíden leng rajta a parlagfű, aztán továbblépek és szembejön velem valaki, egy nehezen besorolható férfi, nem különösebben rosszarcú, de kétes, végül is mit téblábol errefelé egy szerdai napon kora délutáni órában, nincs ennek rendes munkahelye? De újdonsült művészeti projektem egyelőre nem terjed ki emberekre, úgyhogy nem érdekel az illető, futólag pillantok rá és haladok napi témám következő helyszíne felé.

Ahogy elsietek mellette, halkan mond nekem valamit, nem kivehető, hogy mit. De nem erősködik, nem ismétli meg, amikor reakció nélkül elmegyek mellette, úgyhogy alig tudatosuló, futó gondolattal elkönyvelem, hogy mindegy, mit mondott, talán türelmi zónában ácsorgó prostinak nézett, mi másért állnék egy üres telek előtt egy szerdai napon kora délutáni órában, és jelezte, hogy érdekli az ajánlatom.

Pár száz méter és néhány újabb díszlet megörökítése után egy szembejövő járókelő mosolya kicsit kizökkent a projekt-hangulatból és ahogy szünetet tartok a micsoda vidék, micsoda ócska vidék dagonyázásban, furcsán konkrét hiányérzet tör rám. Végignézek magamon és hirtelen beüt, hogy nincs meg a kardigánom, amit a táskámon átvetve vittem. Kedvencem az a ruhadarab. Ó, hogy a… másfél órája úton vagyok, hol a fenében keressem, hol hagyhattam el… Jó esetben a boltban maradt, ahova a rendelésemért mentem, oda visszamehetek. De elég reménytelen, bárhol elhullathattam útközben, amennyire lefoglalt a világfájdalom, nem vettem volna észre már egy órával ezelőtt sem, hogy elveszett.

Ahogy tétován elindulok visszafelé, eszembe jut. A kétes alak. A suttogó. Jaj, mekkora idióta vagy! Még hogy ki akart kezdeni veled. Csak szólt, te beképzelt liba, hogy elhullattad a ruhádat! Szépen, csendesen szólt. Aztán látta, hogy játszod a süketet és hagyta, menj csak. Rohanok vissza, pontosan tudom, hová. És ott a kardigán a földön, semmi baja, össze se piszkolódott. Az üres teleknél, ahol azt hittem, hogy azt hitte, hogy strichelek. Nem lesz ma ócska vidék kollázs, vigyorgok. Nem olyan ócska ez a vidék.

Véletlen hamutartó

Véletlen hamutartó

Elmagyarázom ezt a hamutartót. Nekem nagyon tetszik, más meg furcsállja, nem tartják igazán szépnek ez a tárgyat (én se tartom szépnek, a szokványos értelemben nem, de nagyon tetszik).

Úgyhogy elgondolkodtam, mi a baj velem. Na jó, csak azon, miért tetszik annyira, hogy legszívesebben visszaszoknék a cigire, csak hogy hamuzhassak bele. Na jó, cigizgetnék hébe-hóba, hogy használni tudjam, lehet, fogok is, nem fogok napi csomag cigit szívni ezért. De az a helyzet, hogy ez igazán hamuzónak való, minden
más használat nem odaillő.

 

 

Egyik ok, amiért tetszik, a kontraszt. Csúnya színű, matt, rusztikus belső felület vs. csodás türkízkék, fényes perem, a kettő így együtt. Szeretem a kontrasztokat.

Emlékszem, mennyire elbűvöltek mindig nagyanyám napi átalakulásai, aki igazi szép nő volt, de persze, már nem fiatal, úgyhogy kellett az a smink, az az öltözet, én meg úgy néztem végig mindig az otthoni göncökből divává alakulást, tátott szájjal, mint egy színházi előadást.

A másik ok a véletlen. Odavagyok a véletlen hatásokért. Szeretem a meglepetést, főleg, ha tőlem is függ valamennyire.

 

A rakuégetésben, amivel már néhány alkalommal volt lehetőségem megajándékozni magam, ez a legcsodásabb, a véletlenszerűség, meglepetés. Tervezel valamit, próbálod arrafelé tolni a dolgot, de tuti, nem az lesz belőle, amit elképzeltél, te meg gyorsan elengeded, ami a fejedben volt, hogy láthasd a szépet abban, ami történt. Számomra ez hajszálpontosan szimulálja, hogyan kell élni.

A harmadik dolog, amiért ez a hamutartó megfog, hogy valamilyen fura okból imádom a lepusztult, hanyatló, elhagyatott, szokásostól eltérő, bizarr dolgokat. Amilyen hatása ennek a hamutartónak van. Ezt viszont nem tudom megmagyarázni, passz.

Kőfejtő: hal-dilemma

Kőfejtő: hal-dilemma

2. rész

Dilemma. Mi ez a mindent tudó, néma, kifejezéstelen hal? Mit tud? Én is tudni akarom. Csakhogy ezt akkor tudom meg, ha én is az vagyok / leszek, olyan hal. Azt sugallja ez az egész, a mindentudás feltétele ez a hallét (mondanám, hogy kér-e valaki hallét… ? ). Szóval, a dilemma, lemondani vagy nem lemondani a világi forgatagról, élvezetekről, személyes énről a megvilágosodásért. Szinte sablonos már a kérdéskör, annyit beszéltem, olvastam, hallottam róla, tán még próbálkozgattam is, kevés sikerrel, persze. De lerágott csont volta ellenére, a valóságban ez egy kőkemény dolog, semmi sablonos nincs benne. Nem tudok lemondani, talán nem úgy vagyok „összeszerelve”. És aki ilyen feltekerve érzi a dolgokat, mint például én, tudja, hogy ez milyen kilengésekkel jár, az ember milyen intenzitással akarja ezt a megnyugvást ígérő, mindenen felülemelkedő állapotot és közben milyen hevesen nem akar lemondani a szenvedélyekről.

Na, hát ez a dilemma nagyjából akkor vágódott belém először (legalábbis így emlékszem), évtizedekkel ezelőtt, amikor az Arizonai álmodozókat megnéztem.

… vagy…

leszel hal, úszol életből halálba,
halálból életbe, vízből levegőbe,
légből lélekbe, mindenbe, ami él,
ami holt, siklasz benne, ami lesz,
ami volt, oka van, beleolvadsz,
nincs oka, kiégsz belőle, néma leszel,
nem fejezel ki- és be, nem kezdesz
semmit, nem élvezel, nem fájsz,
nincs szív, nincs agy,
nem gondolkodsz, csak

… vagy…

maradsz velem, adok, amit kérsz,
elveszem, amit kapsz,
ölellek, szeretlek, megöllek, gyűlöllek,
addig ér a kín, ameddig a kéj,
akkora a kéj, amekkora a kín,
érzed ezt? érted ezt? tudod-e,
hol laknak az angyalok,
hol dühöngenek a démonok,
miért az őrült csapda,
fogcsikorgatva gondolkodj, ki

… vagy…

Ez itt sorozat, van előzmény és folyt. köv. (követjük a lapos halat amerre repül…)

Kőfejtő: hal-dilemma

Kőfejtő: hal-dilemma

2. rész Dilemma. Mi ez a mindent tudó, néma, kifejezéstelen hal? Mit tud? Én is tudni akarom. Csakhogy ezt akkor tudom meg, ha én is az vagyok / leszek, olyan hal. Azt sugallja ez az egész, a mindentudás feltétele ez a hallét (mondanám, hogy kér-e valaki hallét... ?...

bővebben
Kőfejtő: a hal

Kőfejtő: a hal

1. rész Menhir, dolmen, kultikus, mágikus, beszélő kő, innen az analógia. "Belső köveket" fejtegetek, erről szól ez. Élmény, hely, gondolat, érzés, bármi, erős hatása miatt kisebb-nagyobb kultikus kővé válhat bennünk. Meg is marad, akár félig tudat alatt, aztán csak...

bővebben

Kőfejtő: a hal

Kőfejtő: a hal

1. rész

Menhir, dolmen, kultikus, mágikus, beszélő kő, innen az analógia. „Belső köveket” fejtegetek, erről szól ez. Élmény, hely, gondolat, érzés, bármi, erős hatása miatt kisebb-nagyobb kultikus kővé válhat bennünk. Meg is marad, akár félig tudat alatt, aztán csak úgy ott van és hat. Ilyeneket keresek. Megfejteni akarom, aztán megőrizni vagy összetörni, köve válogatja.

Első kövem egy mozifilmhez kapcsolódik. Az Arizonai álmodozók régi nagy filmélményem. Története, őrült hangulata, különc szereplői, humora, tragikussága, mind hatottak, de leghosszantartóbb lenyomata talán a zenének volt és a furcsa történetnek a lapos halról, aminek mindkét szeme teste egyik oldalán van. Egyik dal a film valamiféle elvont értelmezését adja, ennek az alapgondolatából lett egy kisebb mágikus kövem. A mindent tudásról szól, amit itt az a hal jelképez. Titokzatos, egyszerre vonzó és taszító kép, vissza-visszatér nálam és olyan messzire vezet, amennyire csak hagyom.

Itt a filmben elhangzó dal eredeti szövege (Goran Bregovic szerzeménye, ő is énekli):

Itt az én önkényes és gúnyolódó /zavarleplező/ fordításom a dolog lényegéről:

a hal nem gondolkodik /mivel tenné…/
a hal néma /nincsenek neki hangképző szervei/
kifejezéstelen /hát, azzal a merev halszemmel nekem is menne…/
a hal nem gondolkodik, mert a hal mindent tud /honnan tudjuk ezt mi, nem halak?/

Aztán meg erre gondolok (ellentmondásos érzések közepette):

nem vagyok hal

nem tudok nem gondolkodni,
nem tudok néma lenni,
nem tudok nem kifejezni valamit,
nem tudok mindent

nem akarok mindent tudni,
nem akarok hangtalan tátogni,
nem akarom nem kifejezni,
mi mindent tudok szeretni

Ez itt sorozatként indul, úgyhogy folyt. köv. (kövessük azt a lapos halat, bármerre is repül…)

Kőfejtő: hal-dilemma

Kőfejtő: hal-dilemma

2. rész Dilemma. Mi ez a mindent tudó, néma, kifejezéstelen hal? Mit tud? Én is tudni akarom. Csakhogy ezt akkor tudom meg, ha én is az vagyok / leszek, olyan hal. Azt sugallja ez az egész, a mindentudás feltétele ez a hallét (mondanám, hogy kér-e valaki hallét... ?...

bővebben
Kőfejtő: a hal

Kőfejtő: a hal

1. rész Menhir, dolmen, kultikus, mágikus, beszélő kő, innen az analógia. "Belső köveket" fejtegetek, erről szól ez. Élmény, hely, gondolat, érzés, bármi, erős hatása miatt kisebb-nagyobb kultikus kővé válhat bennünk. Meg is marad, akár félig tudat alatt, aztán csak...

bővebben

Elmélkedés forgóajtóban

Elmélkedés forgóajtóban

/ A racionális megragadásáról és elengedéséről / 

Vannak ezek a nagy forgóajtók. Egyenletesen forog, belépsz, haladsz és várod, hogy odaérj a kijárathoz. Kiszámítható élmény, tudod, hogy a kijárat azelőtt lesz, hogy egy teljes kört tennél, egy kör után pedig visszajutsz oda, ahol beléptél.

De képzelj el egy forgóajtót, amibe beléptél, mentél több kört és nem értél el a kijárathoz, sőt, nem értél vissza oda se, ahol beléptél. Nem érted, hogy lehetséges ez. Ha nem estél pánikba, akkor ezen töröd a fejed, de ha pánikba estél, végül akkor is, mert ordításodat úgyse hallják, rúgkapálásodra az ajtó megáll és csak akkor indul tovább, ha nyugton maradsz.

Ésszerű magyarázat lehet, hogy álom az egész vagy hogy manipulálják a forgóajtót és szándékosan teszik ezt veled. De ez valójában mindegy, egyik esetben se tehetsz mást, mint forogni az ajtóval vagy érintéssel megállítani a forgást, hogy pihenhess és bízni abban, hogy a probléma, ahogy jött, úgy meg is oldódik majd: felébredsz vagy kijutsz.

Ha eddig elértél, akkor történeted (kis képzavarral szólva) fordulóponthoz érkezett. Ez az a pillanat, amikor már felismerted a tehetetlenségedet és azt, hogy kivárásra kell játszanod. Eddig is kellett a racionális gondolkodás, de most kell igazán észnél lenned, mert most dől el, milyen lesz a forgóajtóban töltött, nem tudni milyen hosszú időd.

Az a nagy kihívás most, hogy még ne engedd szabadjára az érzéseidet. Lássuk be, csak negatív érzés van ebben a pillanatban – rémület, düh, elkeseredés, reménytelenség, csupa ilyen. Ha elmerülsz a fájdalomtengerben, pokol lesz a forgóajtóban keringeni, lehet, hogy mire kijutsz, már örülni se tudsz a szabadulásnak.

Ehelyett még egy erőfeszítésre kell kényszerítened racionális énedet: jegyzőkönyvbe kell vennie a tényállást és azt letétbe kell helyeznie elméd valamelyik szögletében (ezzel hozod majd vissza a realitásérzéket). Aztán át kell adnia a terepet a képzeletednek, ezzel az utasítással: „Teremts világot kedvedre!” Végül téli álomra kell térnie a szabadulásodig.

Ezután már jöhetnek az érzések is, gondolatok, történetek, szereplők, emlékek – képzelet festette világban kezelhető az is, ami színes szűrő nélkül elviselhetetlen volna. Amíg nem nyílik kijárat, amíg nincs más választásod, mint keringeni a forgóajtóban, úgy vészelheted át a lélekdaráló forgást, hogy megszülöd magadnak a világot.