Van olyan rémálom, ami nem törlődik. Például mert valami lényegre törőt mond. Nekem ilyen a párducos. Nagyon régi. Elegáns fogadáson vagyok és egyedül én vagyok ember, a vendégek, pincérek, mindenki fekete párduc. Két lábon járnak, elegánsan mozognak, ember módra viselkednek, de tudom, hogy ez látszat, mindannyian veszélyes vadállatok.

Színük valójában sötétlila és ez még nyugtalanítóbb. Rettegek és igyekszem úgy tenni, mintha magam is párduc lennék. Addig nem esik bajom, amíg nem veszik észre, hogy ember vagyok. De tudom, nem elég úgy viselkednem, mint ők. Ha félek, lelepleződöm, vadállati ösztöneikkel megérzik bennem a rettegést. Ebben nem lehet színlelni, a testem elárul, csak úgy menekülhetek, ha tényleg nem félek.

Most már félek attól is, hogy félek, minden erőmmel próbálok nem félni. Közben a pincérek elindulnak és tálcákon sötétlila prémmel borított gombócokat hordoznak körbe. Azonnal tudom, hogy párducgombóc. Undorodom, de mindenki vesz belőle, nekem is muszáj. Viszolyogtató az egész, perverz a kannibalizmusa és hányingerkeltő a gondolat, hogy ezt a szőrös dolgot meg kell enni.

Érzem, ez a vége, képtelen vagyok megtenni, most fogok lelepleződni. Valahol itt szakad meg az álom, felriadok. Jelentése világos. Szokásos szorongásaim értelmet nyernek. Ezért merítenek ki az emberek, ezért figyelek mindig görcsösen, félek tőlük. Más vagyok és rettegek a lelepleződéstől. Megoldást nem ad az álom, csak szemléltet, de azt nagyon jól érthetően.

Évtizedek telnek el, tisztán emlékszem az egészre, csak nem gondolok rá. Egész máshol álmodtam, más időben a párducokat. Aztán egyik nap a szokásos útvonalon bámulok ki a busz ablakán, semmi se múlik el, csak átalakul, kikanyarodunk a Vágány utcáról a Városliget felé és ahogy araszol a forgalom, szórakozott pillantásom megakad valami lilán. Új graffiti a koszos falon.

Sötétlila ákombákomai ezt üzenik: Párducpompa.