Nézte, ahogy elszáll a füst. Céltudatos sugárban, amíg fújja kifelé, aztán, ahogy megszűnik az irányítás, elkapja egy légáramlat és elsöpri. A füst mindig elindítja a gondolatait. És elvonja a figyelmét minden másról. Ezért is szeretett cigarettázni, olyankor kikapcsolt minden tényszerűt. A tényekkel nehezen boldogult, a lehetőségeket szerette, azokkal sokat foglalkozott.

A lehetőségekre forgatókönyveket lehet írni és képzeletben végigjátszani mindegyiket. Nem a valóságban. Ha a valóságban is lejátszom, vége, a tények börtönébe kerül minden.

A kissé éles, kérdő hangsúlyra figyelt fel. A mondat elejét nem hallotta, csak annyit, hogy „… miért nem ott?” Hátrafordult, próbálta kitalálni, mire vonatkozott a kérdés. Közben szemügyre vette a hang forrását, egy alacsony, vékony nőt. Késő harmincas éveiben járhatott, de volt benne valami éretlen vonás. Tetszett neki a hangja, azzal együtt is, hogy ingerülten csengett az imént.
– Ott egy dohányzásra kijelölt hely, miért nem ott cigizik? – ismételte meg a kérdést a nő, most barátságosabban.
– Nem akar rágyújtani? – kérdezett vissza. Meglepetésére, a nő kis habozás után közelebb lépett és kivett egy szálat az odanyújtott dobozból.
– Köszi! Maradjunk most már itt – hátramutatott padhoz támasztott kerékpárjára.
Tüzet adott és érdeklődve figyelte, ahogy a nő gyakorlottan nagyot szív a cigarettából. Nem szólt egyikük sem, de ez egyáltalán nem volt feszélyező. Végül a nő törte meg a csendet.
– Nem terveztem, hogy mostanában cigizni fogok, csak ebben a helyzetben túl kiszámítható lett volna visszautasítani – nevetett és földre pöckölte a hamut.
– Tényleg ez volt az egyetlen meglepő válaszlépés. Gyuri vagyok.
– Noémi – határozott kézfogása volt. – Meglepődtem, elismerem. És hirtelen kellett döntenem, hogy milyen forgatókönyv szerint lépjek tovább – újra nevetett, kicsit zavartan, még el is pirult.
– Forgatókönyv?!… – meghökkentő volt, hogy a szót, ami az előbb járt a fejében, hangosan kimondja valaki. Hirtelen valószerűtlennek tűnt a park, a fák, a város tompa zaja. És a nő is, aki vele szemben cigarettázott és mosolyogva őt nézte.

Valódi ez a nő? Vagy valamelyik forgatókönyvem szereplője?

– Ó, nem tudom, mit akartam. És hogy magamtól mit tettem volna. Azért az, hogy hirtelen megsimogattad az arcomat, elég erősen befolyásolt. Mit mondjak, határozott kezdeményezésnek éreztem. És olyan furcsán is néztél rám.
– Csak próbáltam megállapítani, valódi vagy-e.
– Persze.
– Komolyan. Kimondtad, hogy forgatókönyv és elbizonytalanodtam, azt hittem, képzelődöm.
– Nem lett volna szabad ezt a szót használnom, bocs. Belátom, zavarba ejtő.
– Abból, hogy megérintettem az arcodat és jobban megnéztelek, nem következett feltétlenül, hogy nekem ess és megcsókolj. Eleve ki akartál kezdeni velem, ismerd el.
– Nem. Először is, egy fejjel magasabb vagy, nem tudtalak volna megcsókolni, ha nem akarod, nagyon is részt vettél a dologban. És nem csak jobban megnéztél. Olyan voltál, mint akinek megszűnt a világ és csak engem lát. Hogy lehet ilyesminek ellenállni? Nem ezt akartam, ez adta magát. Nem szoktam pasikat leszólítani a parkban és öt percre rá csókolózni velük. Sose tettem ilyet.
– Eddig.
– Eddig.

Mikor zuhantunk így egymásba?… Nem elsöprő érzésnek indult, olyat még csak háromszor éreztem. Az első nem is számít, kamaszkori gerjedelem volt. A másik kettő, a nagy szerelmek, belobbantak, égtek, mint a tűzvész, aztán lassan és lehangolóan, éveket elemésztve kialudtak. Ez másképp jött. Furcsa összhang, zavarba ejtő közelség. Dózisról dózisra épült be, aztán kőkemény függőség lett. Mint a nikotin. Egyre gyakrabban gyújtasz rá, mert jól esik, de úgy érzed, bármikor le tudod tenni, ha akarod. Csak aztán már, ha elfogyott a cigid, akármilyen lehetetlen órában kimész és keresel egy nyitva tartó trafikot. És még mindig azt mondod, hogy meg tudnál lenni nélküle. Lassan ismered be, hogy többé már nem találod a helyed, ha nincs. Túlnőtt rajtam ez, már nem én irányítok.

Az utazás véges és csak illúziója a közös életnek, de mindketten tudták, ez a legtöbb, ami számukra lehetséges. Egy road trip, keresztül Amerikán. Mindkettőjük álma, jóval korábbról, hogy összeismerkedtek. A vágyálmot nagy lelkesedéssel ültették át forgatókönyvbe. Fél évig tartott, amíg hosszú tervezgetés és sok vita után összeállt. A megbízás, amit Gyuri a Modern nomád folyóirattól kapott, hogy a pályázatra benyújtott terv szerint végigutazza az útvonalat és heti cikksorozatban számoljon be az élményeiről, elég jó pénzzel járt. Majdnem a teljes útiköltséget fedezni lehetett belőle. Hirtelen megvalósíthatóvá vált a régi vágy, csak Noéminek kellett megoldania, hogy mehessen. Megoldható volt, ment már továbbképzésekre korábban is. Rövidebb időkre ugyan, de ennyit még el lehetett hitetni.

Három hónap, ami csak a miénk. Nem kell fedősztorikat kitalálni, figyelni az órát, hogy időben hazaérjen, félni, hogy összefutunk egy ismerőssel, aki miatt lebukhat, szünet nélkül ügyelni a részletekre, törölni minden üzenetet, minden nyomot… És nem kell naponta szembesülnöm a helyzet kilátástalanságával. 

A Grand Canyon zárta a sort, ahogy eredetileg is tervezték. Grandiózus díszlet, méltó befejezése Gyuri filozofikus hangvételű, útibeszámolónál sokkal mélyebb kérdéseket boncolgató cikksorozatának. Ami meglepően élénk visszhangot, hétről hétre növekvő érdeklődést váltott ki és egyre több olvasói visszajelzést kapott a folyóirat online felületein. Beszélgettek erről, találgatták, vajon mi csigázza fel ennyire az olvasókat. Sok írás született már a Route 66 életérzésről, elég elcsépelt téma. Noémi azzal magyarázta, hogy valami növekvő feszültség van az írásokban, egy egyre határozottabb alakot öltő balsejtelem, az szippantja be az olvasókat.

Három hónap a paradicsomban. Három hónapunk volt, hogy leéljük közös életünket. Ennyi. Sose fogja tudni elhagyni a családját.

Noémi megfordult. Arcán különös mosollyal őt nézte. Mintha lebegett volna a hatalmas térben, apró sziluett a szakadék szélén. Az ég kékje, a felhőfoszlányok, a napfény, úgy folyt egybe minden körülötte, mint egy impresszionista festmény vibráló háttere. Gyuri transzcendens bűvöletben nézte a boldogságnak ezt a kimerevített pillanatát. Hirtelen elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy ez lassú enyészetbe, fájdalmas tények iszapjába fúljon. Nem ilyen véget érdemel. Tűnjön el inkább egyből, mintha nem is lett volna. Lába valami kényszer hatására lépett előre, minden erejével küzdött, hogy ne tegye meg az utolsó pár lépést. A kín könnyein át látta Noémi szomorkás mosolyát, aztán, mint egy lassított felvételen, a mozdulatot, ahogy karjait oldalra emeli és hátradől, bele a nap vakító csillámaiba.

Füst. Megy, amerre fújom. Céltudatos sugárban, amíg tart a levegő a tüdőmben, aztán elkapja a szél a kanyon fölött és eltünteti nyom nélkül. Valódi voltál? Vagy csak egy hülye forgatókönyvem szereplője? Nem vagy. Ez tény.