Elindulok lefelé. Tudom, merre járok, mert a kellemetlen házmesteri üzenetek közt, a koszlott ablakpárkányon elfeledett félszemű mackóm álldogál, kitárt karja fekete ölelésre hív. „Mi a fenéért is megyek le ide?”, de a lábam csak visz. „Állj már le, ez a hely dohos, omladozik, egészségtelen, egy vagyon lenne a tatarozása!„, de csak megyek. Helyszíni szemlét kell tartani, lehet, hogy nem is olyan rossz a helyzet, lehet, hogy egy tisztasági festés is csodát tenne. „Csak a mackó, az a baljós kis dög ne lenne odalent…