Utolsó belövés

Utolsó belövés

Szerző: | 2020. márc. 8. | hétvégi napló

Érzem, világosan érzem, hogy itt van, most jött el a pillanat, amikor abbahagyom. Sosem tudtam pusztán racionális meggondolásból magamra kényszeríteni egy döntést, nekem mindent ki kell futtatnom egészen, valami zsigeri bizonyosságig, amíg a gyomromban nem érzem, hogy nincs más lehetőség, mint abbahagyni, továbblépni, bármi jön utána. A narancslé undorítóan habos, zavaros, túl édes és szottyos lerakódást hagy a pohár falán. A krumpli ízetlen, száraz a számban, ahogy sóst remélve rágom egyik kis hasábot a másik után. A halas szendvics, a kedvencem, furcsán puha, mállós, egy rétege, mint levedlett bőr, ott ragad a doboz belsejében. Enyhén émelyegve elfogyasztok mindent. Aztán helyére viszem a tálcát és különös elégedettséggel elindulok haza. Szabad vagyok. Többet sosem eszem a mekiben.

Mackó

Mackó

Szerző: | 2020. márc. 6. | hétvégi napló

Elindulok lefelé. Tudom, merre járok, mert a kellemetlen házmesteri üzenetek közt, a koszlott ablakpárkányon elfeledett félszemű mackóm álldogál, kitárt karja fekete ölelésre hív. „Mi a fenéért is megyek le ide?”, de a lábam csak visz. „Állj már le, ez a hely dohos, omladozik, egészségtelen, egy vagyon lenne a tatarozása!„, de csak megyek. Helyszíni szemlét kell tartani, lehet, hogy nem is olyan rossz a helyzet, lehet, hogy egy tisztasági festés is csodát tenne. „Csak a mackó, az a baljós kis dög ne lenne odalent…„

Gyorsulás

Gyorsulás

Szerző: | 2020. márc. 4. | hétvégi napló

A pálya végéhez egész közel végül elvesztem az uralmamat a jármű fölött. Túl hosszan gyorsultam, nyomtam a gázt, soha a féket, éberen meredtem az útra, sose pihentem, várható volt a megroppanás. Jön is, könnyeimen darabokra törik a láthatár, célt vesztett agyamból kihull minden indok, pár pillanatra behunyom a szemem és elengedem a kormányt, elsodrom a pálya szélét jelölő határidőket, felborítom a megállapodásokat, repülnek a szerződéses feltételek, csörömpölve gurulnak az emlékeztetők, egyik megbízót is elgázolom, a többieknek sikerül fedezékbe rohanniuk, én viszont még mindig pörgök, kezem, lábam kalimpálva keres egy vészféket, kikapcsolás gombot, ajtónyitót, hogy kiugorjak, hátha van még esély megúszni pár töréssel, csúnya sérüléssel, de élve.

Villamoson

Villamoson

Szerző: | 2020. márc. 2. | hétvégi napló

Panaszos kis hang: Haza akarok menni! Menjünk haza!…
Csillapító női hang: Majd hazamegyünk. Kicsit később.
Panaszos kis hang: Most menjünk haza, miért nem megyünk haza?…
Csillapító női hang: Előbb elmegyünk megnézni azt a kis alumínium sátrat, amit a múltkor néztünk. Emlékszel…
Panaszos kis hang: Neeem, menjünk haza!… Már biztos valaki kinyitotta.
Csillapító női hang: Gondolod? Múltkor az egyik sarka megrongálódott.
Panaszos kis hang: Melyik?

Ezt a képlékeny agyműködést kérem szépen vissza…

Valamit kezdeni kell…

Valamit kezdeni kell…

Szerző: | 2020. márc. 1. | hétvégi napló

Elmém körül keringenek. Sok kemény, éles darab. Túl hosszan ápolgatott tévhitek, nehezen lemarható előítéletek, visszavonhatatlan sértések, alaptalan vádaskodások, mardosó bűntudat, be nem tartott ígéretek, gyáván elhallgatott igazságok, örökre kimondatlanul maradt érzések, szűnni nem akaró hiányérzet…

Van kisebb, könnyebb súlyú is rengeteg. Meggondolatlan kijelentések, ostoba, tapintatlan elszólások, rosszkedvből fakadó gorombáskodás, elfogult, érzéketlen ítélkezés, tudálékos, kioktató megnyilvánulások, üres fogadalmak, félszeg próbálkozások, kudarcok szégyenérzete…

Sorra dobáltam ki őket. Nem könnyű ez, épp elég fáradságos a kidobás maga, örülsz, hogy sikerült, azt hiszed, ezzel lezárhatod. De egyre sűrűbb már a sötét, holt anyag, félő, hogy áthatolhatatlan lesz, elsötétíti az eget, elpusztítja végül, ami él…

Nincs még vége, valamit kezdenem kell az űrszeméttel.